Lucius Licinius Lucullus, az időszámításunk előtti utolsó évszázadban élt római hadvezér és politikus, Afrika kormányzója, a lucullusi lakomák névadójának korában Róma már egy hatalmas birodalom fővárosa, központja volt: a meghódított területek minden tájáról szállították ide a ritka fűszereket, drága csemegéket, ízletes gyümölcsöket és különleges húsételeket – no meg persze a mindezek elkészítéséhez kiválóan értő rabszolgákat, akik közül a feljegyzések tanúsága szerint a korinthoszi szakácsokat tartották a legnagyobb becsben. „Vadat és halat, s mi jó falat / Szem-szájnak ingere, / Sürgő csoport, száz szolga hord, / Hogy nézni is tereh” – ahogyan Arany János is felidézte a lakomák hangulatát a walesi bárdok ürügyén… Nos hát, Edward király, angol király sem panaszkodhatott volna, ha holmi időutazással egybekötött csoda folytán ott találja magát egy effajta lucullusi lakomán.

Kiváló érzékkel tudom eltalálni, akárhányszor kelljen is sorba állni – legtöbbször persze így, nyáridőben, a határon –, hogy mindig abba a sorba álljak be, amelyik a leglassabban halad. Két hete történt például, hogy hazafelé igyekeztünk, de ahhoz már túl későn indultunk el, hogy Tiszaszigetnél lépjük át a határt, ott ugyanis este hatkor zárnak… A röszkei átkelésről már hetek óta rémisztő hírek terjengtek, azt beszélték, ott akár négy és fél órát is kell várakozni. Egyik barátunk pedig előző nap Tompa felé utazott, és ő is azt mesélte, hogy két és fél órát álltak a határon. Hát, nem túl bíztató…

A magyar történetírás nagy talánya ma még a tatai országgyűlés, nagy feladata lesz ugyanis elsősorban annak a tisztázása, hogy egyáltalán megtörtént-e ez az esemény. Akárhogy legyen is, azonban – biztos, ami biztos alapon – a jeles ötszázadik évfordulót néhány héttel ezelőtt megünnepelte Tata városa. Az eddig feltárt magyar források ugyanis egyelőre nem erősítik meg, hogy az ezen a néven jegyzett történelmi esemény valóban lezajlott, megesett.

Kedves hangú hozzászólást, mondhatni kételyt fogalmazott meg néhány héttel ezelőtt a Magyar Szó honlapjának egyik kommentelője, a hozzászólásait csak Gabby nicknéven jegyző Sörös Gábor, aki – mint mondja magáról – hobbiból a TiszaWeb internetes portál és csevegő adminisztrátora, egyébként pedig „egyszerű munkanélküli”, amikor Thomas Frank Heaphy (1813–1873) angol festő római kalandozásairól meséltem ugyanezeken az oldalakon (Az ókeresztény katakombák mikroklímája, Magyar Szó, 2010. május 29.). A brit művész az örök városban kiépült föld alatti járatrendszerben keresett hitelesnek tekinthető, a kezdeti kereszténység korszakából származó Jézus-ábrázolásokat, amelyeket a Megváltó kortársai készíthettek, akik között talán akadt olyan is, aki személyesen láthatta, találkozhatott vele. Ha valaki akkoriban lerajzolta, vagy kőbe véste valamelyik katakomba falán Krisztus alakját, ennél hitelesebbnek tekinthető ábrázolást keresve sem találhatnánk. „Hát a torinói lepel az semmi?!” – tette fel a kérdést bejegyzésében a Gabby nevű kommentelő.

„Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai... / Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki. // Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard. // De hát kétségbe kell-e esnünk, / Hát búsuljunk-e e miatt? / Ellenkezőleg, oh hon, inkább / Ez légyen, ami lelket ad. // Emelje ez föl lelkeinket, / Hogy mi vagyunk a lámpafény, / Mely amidőn a többi alszik, / Ég a sötétség éjjelén. // Ha a mi fényünk nem lobogna / A véghetetlen éjen át, / Azt gondolhatnák fönn az égben, / Hogy elenyészett a világ. // Tekints reánk, tekints, szabadság, / Ismerd meg mostan népedet: / Midőn más könnyet sem mer adni, / Mi vérrel áldozunk neked. // Vagy kell-e még több, hogy áldásod / Ne érdemetlen szálljon ránk? / E hűtlen korban mi utósó / Egyetlen híveid valánk!” – jegyezte fel Petőfi Sándor 1849 januárjában, Debrecenben keltezett Európa csendes, újra csendes… című költeményében.

„Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, / S most Pannónia is küldi a szép dalokat. / Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, / Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!” – Janus Pannonius közismert, Pannónia dicsérete című költeményét közölte címlapján (Berczeli Anzelm Károly fordításában), a fejlécének tanulsága szerint Szabadkán megjelenő Pannon Hírlap 1991. március 2-ai keltezésű próbaszáma, vagy bemutatkozó száma, ahogy a kiadó fogalmazott. A független napilapként hirdetett kiadvány végül bő egy hónappal később kezdte meg igazi, kifejezetten rövid útját: első és mindmáig egyetlen évfolyamának első száma 1991. április 30-án került az üzletekbe. Habár a – természetesen ingyenes – próbaszám még úgy hirdette, hogy a kiadvány nyolc dinárba kerül majd, két hónappal később már kilenc dinárt kértek érte a trafikosnők.

Mai ismereteink szerint Jézusról életében nem készült sem festmény, sem szobor, sőt az egykor volt kortársak még írásaikban sem hagytak ránk a külsejével kapcsolatban olyan feljegyzéseket, amelyek alapján megállapíthatnánk, hogyan nézhetett ki testet öltött valójában. Olyan ember tehát nem örökítette meg őt fizikai alakjában, aki láthatta, aki találkozhatott is vele. A művészettörténet évezredes próbálkozásai közül, amelyekben igyekezett a lehető leghitelesebben ábrázolni a Megváltót, kiemelkedik Thomas Frank Heaphy (1813–1873) angol festő vállalkozása, aki a 19. század közepén arra szánta el magát, hogy a római ókeresztény katakombákban keressen olyan ábrázolásokat, amelyek személyes élmény alapján örökítették meg Jézus alakját.