Ennek a vonatozásnak a legszebb részét már valahol valamelyik írásomban említettem. Ez London és Párizs között, mint szerelem első látásra maradt meg emlékeimben, amikor a Viktória állomáson megpillantottam őt, Máriát, a mexikói csodát.

Párizs ezért a legszebb város az én életemben, a szerelem városa, függetlenül mindentől, tőlem is természetesen, a világ egyik legcsodálatosabb kavalkádja, sajátos hangulatával, laza bohémságával. Aki egyszer elkeveredik ide, mindig visszavágyik. Volt idő, amikor magam is visszajártam, csak úgy útközben és megmutattam a hozzám legközelebb álló embereknek. Egyszer még szüleimet is elhoztam ide, hogy saját szemükkel csodálják meg a különös varázst, melyet emberek teremtettek évszázadokon át a várost átszelő Szajna partján.

1973-ban jártam először Angliában. Pont huszadik születésnapomat ünnepeltem volna ebben az évben. Persze munka közben, amikor az ember tizenhat órát dolgozik, tizenkettőt egy városi étteremben, négyet ráadásként a már annyit emlegetett SEASHORE C. C. bárjában, legkevésbé sem gondol a születésnapjára, ami valamikor szeptember második felében esedékes.

Ekkor a bárban még az asztalokról szedegettük le a felesleges poharakat, majd azokat elmostuk, az üvegeket meg a megfelelő ládákba pakoltuk és azokat a különböző cégek vitték vissza a gyárakba, amikor hozták a megrendelt italokat. Működött ez az egész szervezés pontosan, mint a svájci órák, évszázadok óta, de mégis az volt az érzésünk, sokkal lazábban az elvártnál. Németországban nem lehetett volna olyan szabadon élni, dolgozni, mint Angliában.

Cowtower - Norwich látványossága

A hetvenes évek első fele és közepe azzal telt el az én életemben, hogy nyaranta Angliában dolgoztam, általában többed magammal, öcsémmel és más barátokkal. Így a SEASHORE CARAVANA CAMPING munkalehetőségeinek kínálatában válogatva az évek során kialakult egy mindannyiunk számára elfogadható rendszer, ami a kölcsönös érdekek tiszteletén alapult, valamint a bizalmon, amit mi már az első nyáron kiérdemeltünk szorgalmunkkal és nem utolsó sorban oly fontos becsületes hozzáállásunkkal. Merem állítani, hogy a főnökök, amikor megérkeztünk, második, harmadik, stb. nyáron, már fellélegeztek, amikor megláttak bennünket, mert a sikeres szezon biztos pontjainak számítottunk. Tudták, hogy ránk számíthatnak szeptember közepéig, hogy nem lépünk le a legváratlanabb pillanatokban, nem turkálunk ragadós kézzel a kasszákban, amire jogosan érzékenyek voltak, mint minden munkaadó, nem iszunk, hanem józanon végigdolgozzuk a nyarat, mi keresve a munka nehezebb végét és nem fordítva. Megbecsültek bennünket rendesen. Anyagilag és erkölcsileg is.

A bárban, ahol nyaranta rendszerint dolgoztunk, rengeteg apró történet akad, amiről külön is érdemes írni, még ennyi eltel év távlatából is, ha már az emlékek sajátos világában azok olyan mélyen megültek, hogy ma is elő-elő bukkannak, amikor az ott eltöltött idő eszembe jut. Ezek többé- kevésbé szép emlékek, hisz mire emlékezzen az ember, ha nem a szépre és jóra, ami vele valaha megtörtént.

A Britannia Pier napjainkban

Néhány nyáron át az angliai otthonunk a fenn említett nyaralóközpont, amely az alsó középosztály egy-két hetes pihenésének biztosítására szakosodott sajátos vendéglátás. Volt mit tapasztalni és tanulni. Itt mindig kaptunk szezonjellegű munkát és lakást az egyik személyzetnek fenntartott lakókocsiban, melyet én különösen megszerettem a már klasszikusnak is mondhatók sorából. Ezeket már nem adták ki vendégeknek, mert szerintük nem voltak elég újak, modernek, nekem meg pont ez tetszett bennük. Volt valami sajátos hangulatuk, mint az öreg, de megvigyázott autóknak melyek, ha gondos kezek őriznek, patinás ékszerekként gördülnek végig az úton, ha a veteránok felvonulnak. Ilyen volt a mi első otthonunk, amihez a későbbiek során már különösen ragaszkodtunk is.

Hol is hagytam abba? Öcsém elindult és felfedezte Angliát. Nem véletlenül hangsúlyozom ismét, hogy tizenhét évesen. Rengeteg kalandban volt része már az első útján, de erről majd regél ő egyszer, ha úgy dönt. Én hallottam ezt-azt ezekből, jó néhányat meg is jegyeztem, de mivel én csak arról tudok mesélni, amit személyesen meg és átéltem, legyen ez a rész csak a hideg tények ismertetése. Nem veszett el! Feltalálta magát. A hatalmas London nyüzsgésében is akkor, amikor ott bombák robbantak, hébe-hóba és a VICTORIA fő állomás nem egyszer hasonlított kegyetlen vesztegzárra, ha egy ír éppen úgy döntött, telefonál. Gondolom, neki is megvolt a maga oka és elképzelése, ezért e témában nem nyitnék vitát, ami tőlünk függetlenül is tart már elég ideje, sőt még véglegesen a helyzet napjainkban sem rendeződött. Most nyugalom van.