Utána a vízözön(?)

Amennyiben az előbbiről volna szó, várható, hogy belátható időn belül ismét megjelenik Belgrádban a nemzetközi pénzintézmény küldöttsége és folytatódnak az egyezkedések. Az utóbbi esetben azonban egészen másról van szó. Mivel a szerb kormány nem teljesítette a tőle elvártakat, Zuzana Murgasova és társai úgy vélték, mindaddig nincs miről beszélgetni, amíg a Cvetković-kabinet úgy viselkedik, mintha degeszre volna tömve a pénztárcája és egyáltalán nem volna szükség megszorításokra.

Elsősorban a költségvetési hiányt kellene a korábban megbeszélt keretek közé szorítani. Márpedig ehhez a nemrégen elfogadott büdzsé felülvizsgálatára van szükség, ám ez belpolitikai szempontból igen kényes dolog. Pláne most, a választások előtt, hiszen bárminemű kiadáscsökkentő intézkedés az igencsak szükséges szavazatok elvesztéséhez vezet.

Komoly szakemberek, elismert bankárok egybehangzóan állítják, hogy márpedig az országnak nagyon is szüksége van a Nemzetközi Valutaalap támogatására, hiszen az onnan remélt pénz hiányában könnyen meginoghat az ország makroökonómiai szilárdsága, és érezhetően csökkenhet a külföld, tehát az esetleges befektetők bizalma. Márpedig tudjuk, hogy a pénz a leggyávább teremtmény: messze elkerüli azt a térséget, ahol bárminemű veszélyt lát.

Egyébként a tárgyalások megszakításának már rövid távon is érezhetők a következményei, ugyanis csökkent a dinár euróhoz mért árfolyama. Ennek egyik oka, hogy a befektetők várakozó álláspontra helyezkedtek és egyelőre nem hajlandók eladni devizájukat. A Szerbiai Nemzeti Bank gyors ütemben több tíz millió eurót piacra dobott, de amint látjuk, igen szerény eredménnyel.

Természetesen akadnak ellenvélemények is. Egyes hozzáértők ugyanis azt állítják, hogy nem voltak reálisak a valutaalap elvárásai, hiszen olyan mértékben nem lehet egy társadalomban csökkenteni a szociális jellegű kiadásokat, mint ahogyan azt Belgrádtól az IMF követelte. Ha ugyanis a kormány eleget tenne ezeknek az igényeknek, a legszegényebb rétegeken csattanna az ostor, mivel jelentős mértékben kellene csökkenteni az említett csoportnak járó juttatásokat.

Az IMF azt is kifogásolta, hogy a kormány számos közvállalat hitelfelvételekor kezességet vállalt, ami külön terhet jelent a költségvetés számára. Az az igazság, hogy az ország vezetése éppen a közvállalatok, elsősorban a villanygazdaság és a gázforgalmazás útján igyekszik útját állni a csökkenő életszínvonalnak. Nem nehéz elképzelni, hogy mi történne, ha az elektromos energiát és a földgázt a polgárok és a vállalatok nyugat-európai szintű áron lennének kötelesek megfizetni.

Az euró árfolyamának alakulása pedig jórészt attól (is) függ, hogy milyen időjárás várható. Szerbiának ugyanis nincs elegendő kapacitása, hogy behozatal nélkül is képes legyen ellátni a lakosságot és a gazdaságot árammal, tehát behozatalra szorul, ami súlyos eurómilliókba kerül, és ezt a pénz valahonnan elő kell teremteni. A megnövekedett kereslet előreláthatólag tovább fogja növelni az árfolyamot. A beavatottak szerint nehéz elképzelni, hogy a közeljövőben az európai közös valuta árfolyama elérheti – például – a 117 dinárt.

Azt senki sem vitatja, hogy a kormány nincs könnyű helyzetben. Ahogyan az átlagemberek szokták mondani, előbb-utóbb kénytelen lesz valamelyik ujját megharapni, s bármelyik legyen az, fájni fog. Azzal azonban nehéz egyetérteni, hogy a kabinet a szükséges reformok elkerülése érdekében időhúzáshoz, a problémák nyilvánosság előtt történő minimalizálásához folyamodott. Az embernek az az érzése, hogy már Cvetković sem hisz abban, hogy a következő megbízatási időszakban is kormányelnök lesz. Talán éppen ezért nem hajlandó a megszorításokra. Ezeket a népszerűtlen intézkedéseket az utódjára hagyja.

S utána pedig a vízözön.