„... a hamis illúziókból semmi se maradt”

Burány Nándor regényének agronómus elbeszélője a bevezetőben arra utal, hogy egy számítógépes adathordozón lányának hagyja örökül mindazt, amit korábban el kellett volna, el szeretett volna neki mondani, s ebben a kétségtelenül terjedelmes vallomásban számot vet önámításaival, valamint beszámol benne szégyellnivaló titkai közül a legszörnyűbb éjszakai kalandjáról, miközben következetesen hadra fogott, sosem szunnyadó lelkiismerete mellett is kételyei támadnak, miként is juthat el a nyíltság és őszinteség azon fokára, amelyen egyáltalán beszámolhat vétkes mulasztásairól, titkos ambícióiról, szégyenletes bukásairól. Ebbéli igyekezetében nem csupán a társadalmi normaként elfogadott vagy kezelt képmutatás merül föl akadályként, amivel szemben a normával szembeforduló egyén kényszerű és csúfos vereséget szenved, hanem a Kelet-Európa múlt századi hatalmi rendszereinek folyamatos megfélemlítésen alapuló uralomgyakorlása, ami nyomán Burány elbeszélője, miután volt igazgatója indoklás nélkül magához kéreti, nyomban visszapergeti a mezőgazdasági vállalatban töltött esztendeinek eseményeit, hogy talál-e köztük olyat, ami félelemre adhat okot. Vagyis már ok nélkül is fél. Maga a vallomás se sikeredik annyira őszintére és föltáróvá, mint amilyennek a vallomástevő tervezte, mert képtelen teljesen figyelmen kívül hagyni az őszinteséget és nyitottságot gúzsba kötő beidegződéseket, az álságos kommunikáció csapdáit, a társadalmi elvárások buktatóit. A regényben beszélő háborgó lelkiismerete egyszerre üzen lányának és fiának, morális és etikai szempontból újra és újra fölülvizsgált életeseményeit tanulság nyújtása céljából fogalmazta meg, segítséget kívánt nyújtani az életben eligazodáshoz, támaszadó pontokat szándékozott kijelölni saját akarásai és bukása föltárásával. Csakhogy a vallomástevő ebben a szándékában is elbukott, miként sok egyéb cselekedete is zátonyra futott. Képtelen szembenézni gyarlóságával, noha késznek érzi magát a legszörnyűbb feltárásra is, ám ezt mégis megkerüli, mondván, hogy „olyan szörnyűségek is vannak viselt dolgaink között, amiket […] az apa nem mondhat el a gyermekeinek”. Közben tisztában van vele, hogy ez szánalmas kifogás, az erőtlenség kínálta mentőöv, az őszintétlenség meghosszabbítása, ami teljesen szembe megy a vallomás elhatározott céljával, így hosszan kifejtett konfessziója saját értékelése szerint voltaképpen „értéktelen firkálmány”.
Ennek az újabb vereségnek a fölismerése teszi Burány Nándor Articsókáját az illúziók lerombolásának regényévé.
Az elbeszélő fragmentálisan, az idősíkokon szlalomozva előtárt élettörténete kíméletlen görcsökkel, önáltatásokkal és áltatásokkal, önvádaskodással és kiúttalansággal terhelt, ugyanakkor a beszélő tudatában van, hogy olyan élményekkel is gazdagodott, amelyek emlékét sosem szabadna veszni hagyni. Mintha Montaigne esszéi ihlették volna a szerzőt, akárcsak az úgyszintén véresen személyes Bálint Pétert.
Burány hőse nők, szerelmek között járja kálváriáját, őszinte rajongással és a kölcsönös őszinteségbe vetett hittel veszi körül azt, melyikkel éppen együtt él, és a boldogság beteljesülését álmodja köréjük, ám mindegyik megcsalja, van, aki férfivel, aki meg nem, az a halállal. A regény így Erósz és Thanatosz klasszikus képlete köré épül, szex és halál, akár két mágneses pólus delejezi az elbeszélőt, aki közvetlenül vonzza magához a nemi örömöket és az elmúlásra, a véget-érésre figyelmeztető veszteségeket. Mindkettővel magas hőfokon szembesül, az előbbieket szexuális praktikák fűszerezik, az utóbbiakat a rákbetegség teszi intenzívvé. Szerelem és pusztulás közt szerzett tapasztalása, meggyőződése és hite, hogy az adja a boldogságot, ha a párkapcsolaton belül sikerül boldoggá tenni egymást, és harmonikus közösséggé alakítani a családot, aminek vizuális megfelelője talán éppen az articsóka fészekvirágzata, ami egyben képletesen az elbeszélő tudatfolyamát is megjelenítheti. Úgy tér vissza ugyanis egy-egy életeseményéhez, mintha a növény tobozszerű bimbóit bontogatná, egyre közelebb kerülvén belsejéhez, átvitt értelemben a lényeg megértéséhez.
Az élethelyzetekből fölidézett apróságok vetnek föl az elbeszélőben sarkalatos, a kisebbségi sorsra, 1848-tól 1942-n át az elbeszélés idejéig ívelő történelmi szituációkra, magyarok és szerbek, szerbek és montenegróiak viszonyára, férfiak és nők kapcsolataira, a társadalom működésére, a gazdaság leépülésére, jellemek, magatartásformák eróziójára vonatkozó kérdéseket, miközben a föltoluló fragmentumokból újra összerakja életét, újra és újra elemzi vereségek közt vergődő magatartását.
Lenyűgöző Burány apróságokhoz horgonyzott, mégis áradó narrációja, a témától távolra vezető, majd hozzá újra visszatérő mókusfutamai egyenesen bravúrosak. Annak ellenére, hogy ugyanazokat az eseményeket többször is körbejárja, mindvégig fenntartja az elbeszélés feszültségét, az egymásra héjazott időszeletekből kristálytisztán kidolgozott élettörténetet pedig egy ugyancsak fragmentált, sok másik eseményhez hasonlóan csúfos véget érő szerelmi történet fogja keretbe.
Sajátos végelszámolás a regény, az öregedés közeledése indítja el benne a történteket visszapergető motort, az önelszámoltatás kényszerítő morális feladatként merül fel az elbeszélőben, maga az elbeszélt történet pedig egy nádfedeles, a Tarcal hegyen álló hétvégi ház köré fonódik, természetesen onnan országhatárokat átívelve és visszatérve a vélhetően ugyanazon ház és kert köré, amelyben a szerző Gyümölcsöskert házzal eladó című, 1987-ben megjelent novelláskötetének közgazdász hőse lelkesedett és csüggedt, tépelődéseivel mintegy előkészítve, bevezetve a mostani regényt.
Burány Nándor és Bálint Péter egymást követően olvasott regényei meggyőzően bizonyítják, hogy a fikciós töltésű önéletírás nem csupán a hasonló élethelyzetek fölismerésének revelációs hatása miatt fontos olvasmányok, hanem hogy a sarkítottan személyes vallomások szépirodalmi alkotássá nemesülnek a tehetséges író keze alatt. Burány Nándor Articsókája kétségkívül a 2011-es esztendő meghatározó alkotása.