A kóborlás jutalma

„A földút a kastélyudvar kapujától kígyózik Ehnried felé. A kastélykert öreg hársfái a fal fölött kitekintenek utána, amint húsvétkor a sarjadó vetés és az ébredő rét ölelésében fel-felvillan...” Azonban mindjárt a második bekezdésben olyan közlésre bukkanunk, amely világossá teszi, mégsem útleírást olvasunk: „Olykor-olykor nagy gondolkodók egyik-másik írása hevert rajta, melyeket ifjúi járatlanság igyekezett megfejteni. Ha rejtélyek egymásnak feszültek, és kiút nem mutatkozott, segített a földút. Mert az vezette a lábakat a kanyargó ösvényen a kopár földek tágasán át.” Így már kétség nem fér hozzá, arról a szimbolikus ösvényről lesz szó, amelyen Heidegger jár kora ifjúságától kezdve, amikor is belefogott a nagy filozófusok gondolatainak tanulmányozásába. Allegóriával van tehát dolgunk, amelyben ne lepődjünk meg, ha például a tölgyfa beszélni kezd arról a lassúságról és állhatatosságról, amivel a fa növekszik. „Maga a tölgy mondta, egyedül ilyen növekedésben alapozódik meg az, ami tartós és gyümölcsöző, hogy növekedni azt jelenti: megnyílni az égbolt tágasságának és ugyanakkor a föld sötétjébe gyökerezni...” Romantikus kód: a földút összekapcsolása a tölggyel. Ám a logika sem hiányzik belőle, hiszen a léptek kimértek, amellyel az ember halad az úton, és begyűjti róla, ami a lényeghez tartozik, az érintetlen, a civilizációtól és ipartól távoli mezők virágait, gallyait, a köd homályát és súlyát. Az út mintegy az emberi test sajátos meghosszabbításaként is felfogható, a földből nő ki, de a horizonton az egekbe nyúlik.

A földút mintegy biztatja a gyalogost, aki alkonyatkor magányos sétára indul a kastély fala alatt. „De a földút biztatása csak addig szól, amíg vannak emberek, akik (…) őt hallani képesek.” „Az a veszély fenyeget, hogy a mai emberek mind nehezebben hallják meg a nyelvét. Már csak a készülékek lármája jut el hozzájuk, amit majdhogynem Isten hangjának tartanak. Így válik az ember szétszórttá és úttalanná.” A földutat és amit jelképez, az élet értelmét, az úton levést tehát csak a szabad emberek értik, akiket nem köt sem sürgető cél, sem tántoríthatatlan akarat. Akiken átfúj a szél és átsüt a nap, átsugárzik a meleg és erdőillat. Akikben nincs semmi ellenállás, amivel a világnak ezt az egyszerű szépségét elutasítanák, vagy észre sem vennék.

A járást, a gyaloglást úgy írja le Heidegger ebben az esszéjében, mint olyan tapasztalatot, amely segít megérteni, milyen kapcsolatban kerülhet a testünk a természeten keresztül a világmindenséggel. „Mind kevesebb azok száma, akik az egyszerűt még megszerzett sajátságukként ismerik. De a kevesek lesznek mindenütt a maradandók. Csak ők képesek a földút szelíd erősségével túlélni az atomenergia óriási erejét…”

Bármennyire is a Levelek a humanizmusról című 1946-ban keletkezett művét tartják sokan Heidegger legátfogóbb munkájának, mintegy a testamentumának, amelyben a francia és a német egzisztencialisták között folyt vitát összegzi, a fordulat már jóval előtte bekövetkezett a gondolkodásában. 1930 és 1940 között Heidegger egész sor előadást tartott, melyekben fokozatosan új álláspontra helyezkedett, stílszerűen: új „(föld)utat”, új ösvényt nyitott. A kezdeteknek a legtömörebb leírását A művészet forrása című esszéjében olvashatjuk, amelyben összefoglalta a Nitzschéről született előadásait. Az összes filozófus közül Nitzschével foglalkozott a legbehatóbban, s ebből a dialógusból már egy másik Heidegger született. A „fordulat” utáni gondolkodásában már nem annyira az ittlét kérdése, hanem maga a lét vált fontossá számára, a világban való lét (in der Welt-Sein), a mindennapiság, az evilágiság, ami azonban nem jelenti az isten létének tagadását. Az ember nem a lét ura, nem a középpont Heidegger felfogásában, hanem „a lét pásztora”, akinek az a dolga, hogy gondozza világát, elgondolja, belegondoljon, rákérdezzen a lét elfeledett igazságára. Heidegger kései gondolkodásának középpontjában az úgynevezett léttörténet áll, amely nem más, mint annak az útnak a követése, amelyet ez (a létkérdés) a filozófusoknál bejárt. Ez az összetett változás, ami Heidegger filozófiájában lejátszódott, tulajdonképpen leegyszerűsített változatban, mintegy esszenciálisan olvasható A földútban.

Ennek az 1949-ben írt esszéjének a befejező részében hangsúlyosan tárgyalja a végső derűsség kategóriát. „A földút biztatása olyan érzést kelt, mely szereti azt, mi szabad, és kellő helyen még a szomorúságból is átlendül egy végső derűsségbe.” Vajon mit értsünk a végső derűsség kifejezés alatt? A minden mindegy nihilista derűjét? Vagy a lelki szegények boldogságát, a boldog tudatlanságot? Heideggert tovább olvasva hajlunk arra, hogy inkább az önmagunk megértéséből, önmagunk megtalálásából, egyfajta megvilágosodásból fakadó bölcs derűsséget kell értenünk alatta. A filozófusét, a művészét? „A földút évszakonként változó levegőjében gyarapszik a tudó derűsség, melynek arculata gyakorta búskomornak tűnik. Ez a derűs tudás a kedély. Senki sem szerezheti meg, akinek nincs. Akinek van, a földúttól van.” A tudást csak az a vándor szerezheti meg, aki átöleli, magába fogadja a mezőt, aki tovább álmodja, szövi a tájat. Az élet lényegéhez a költészet révén jut el az ember – üzeni Heidegger.

„A tudó derűsség kapu ahhoz, ami örökkévaló. Ajtaja azon a pánton fordul el, amelyet egykor az ittlét rejtélyeiből egy rátermett kovácsnál kovácsoltak ki.” Íme, Heidegger filozófiájának két központi motívuma: a történelmi tapasztalat és az egyén életének az egyedisége, a megismételhetetlensége.

Akit az esti harangszó kint ér a mezőn, annak az egyszerű még egyszerűbbé válik. A lélek szól, a világ szól, az Isten szól a kóborlóhoz? „Minden az ugyanazért való lemondásról beszél” – adja meg a választ Heidegger. A lemondás azonban nem vesz el semmit, inkább ad. Utat és járást.