34 lóerővel Afrikában

A január 14-én elrajtoló futam első szakaszát Európa területén tették meg a B2 részvevői:
– Az első európai szakasz Veronáig volt kijelölve, ami több mint 800 kilométeres utat jelentett. Mi viszont nem álltunk meg a városban, hanem egészen a francia határig hajtottunk le 18 óra alatt, körülbelül 1250 kilométert megtéve – kezdte beszámolójukat Csaba, aki elmondta azt is, hogy lassabban tudtak haladni, ezért inkább kevesebbet aludtak, s többet hajtottak, így a harmadik este érkeztek meg Algecirasba, ahol másnap reggel komppal folytatták az útjukat Marokkóba. Az európai szakaszt lényegében gond nélkül letudták a zentai fiatalemberek, egyedül Csaba idegeskedett a spanyolországi Figueres közelében, mivel két évvel ezelőtt itt döglött be az első zentai B2-es csapat mentőautója. Gondolom, mondani sem kell, hogy Csaba tagja volt ennek a társaságnak is. Marokkóba a túra negyedik napján érkeztek, ahol ezúttal gond nélkül beengedték őket. Itt egy darabig úgyszintén autópályán folytatták a túrát.

És a Ráktérítőnél

– Mennünk kellett volna Rissaniba, de az Atlasz-hegységbe vezető utakat lezárták, akkora hó volt, ezért kerülőúton Agadir irányába hajtottunk. A következő éjszaka e város egyik benzinkútján, ismét a Renault 4-esben hajtottuk álomra a fejünket, s csak az ötödik nap végén, Tatára beérve sikerült megaludnunk egy szállodában. Öt nap után ekkor tudtunk először lezuhanyozni – jegyezte meg Csaba. Ezt a várost elhagyva a Nyugat-Szaharában, egy háborús övezetnek számító területen folytatták az útjukat. Egyedül az 50 kilométeres szakaszon felállított rendőrjárőrökkel találkoztak, akik megállítják az arra járó autósokat, igazoltatják őket, s kérnek valamilyen kis ajándékot – mesélték a fiúk. A következő állomást mindenki ismerheti a Csillagok háborúja című űreposz 4. részéből. A futam részvevői ugyanis a legendás tudományos-fantasztikus film forgatási helyszínén, a Tatuin bolygó sivatagi falujában pihentek meg. A fiúknak egészen rosszul végződött ez a nap, mert amint megérkeztek Tatuinra, elakadtak a Renault-val.
– A terület annyira szeles, a talaj pedig annyira köves volt, hogy egyszerűen nem lehetett felállítani a sátrakat – mesélték, de megjegyezték, hogy gyönyörű volt látni a naplementét a sivatagban, reggel viszont nagyon hidegre ébredtek, alig 3-4 Celsius-fokot mértek a hőmérőjükön. Tatuintól már a túrán megismert szlovén csapattal együtt folytatták az útjukat. A fiúk elmondták, hogy ezen a szakaszon sem voltak tisztálkodási lehetőségeik. Egyedül Dakhlánál találtak egy termálvizes oázist, ahol 10 dirhamért (1 euró) lezuhanyozhattak a sivatagban. A kis piros Renault egyébként gyorsan a túra egyik csillaga lett. A fiúk elmondták, hogy az RTL Klub stábja is felvételeket készített róla, sőt a nagy terepjárókkal induló csapatok is megcsodálták az Afrikát kicsi kocsival gyűrő zentaiakat. A marrokói–mauritán határnál ismét megpihentek a csapatok, s csak reggel engedték be őket Mauritánia területére.
– Viszonylag problémamentes volt az átlépés, egyedül a kocsikönyvünket nem akarták visszaadni, de végül is egy kis ajándék fejében sikerült visszaszereznünk. A határt úgy lehet elképzelni, hogy talán 30–40 évvel ezelőtt volt egy út, ami mára teljesen szétmállott, ezért ha lemész róla, elakadsz, ha viszont rajta haladsz, akkor tönkremegy az autód. Mi egyszer elakadtunk, és Gabi megbeszélte, hogy 10 euróért kitoljanak minket a helyiek, akik egyébként negyvenről kezdték az alkudozást – mesélték, majd hozzáfűzték, hogy itt találkoztak a hatalmas terepjáróval közlekedő amerikaiakkal, akik kinevették őket, amikor meglátták, hogy milyen kocsival vágtak neki Afrikának.
– Csak kinyitottuk a motorháztetőt, hogy hűljön, s ekkor érkeztek meg mellénk a texasiak. Csak bámultak, hogy mi ez, elkezdték fotózni a kocsinkat meg minket is. Megkérdezték, hogy hány lóerős az autó, mi meg mondtuk neki, hogy 34, erre még jobban nevettek. Kipakolták a karton sört, mondani sem kell, nagyon tetszett nekik a két zentai fiatalember merészsége.

Az adományok átadása

A helyiek egyébként várják, hogy megérkezzenek a futam, illetve a túra részvevői. Kiállnak az út mellé és integetnek az autósoknak, állítgatják őket, hogy adjanak nekik valamit.
– Szerintem egész évben az volt az egyetlen esemény náluk, hogy végigmentek a terepjárók, Guinea Bissauban pedig az egész ország ki volt plakátolva, hogy érkezünk – mesélték a fiúk. Mauritániában az első éjszaka egy katonák által őrzött táborban tértek nyugovóra, majd pedig a következő napon, kilenc csapat társaságában lehajtottak Nouakchottig, az ország fővárosáig, ahol a többiekkel egy bungalót kibérelve két napot pihentek az óceán partján. A zentai fiatalembereken egyébként sokat segített egy magyarországi veterán bamakós, aki már többször járt ezen az úton és tudta, hogy hol kell megszállni, illetve mely utakon kell haladni. Mauritánia után Szenegálban folytatták az útjukat, ahol egy szakaszon egy nemzeti parkon is keresztül haladtak.
– Jól volt, mert láttunk varacskos disznókat, az egyik pillanatban azonban fegyveres vadőrök ugrottak ki elénk, s fejenként 10 eurót kértek, hogy áthajthassunk a területen – jegyezte meg Gábor.
Mauritánia után Szenegál maga volt a felüdülés. Az országban a közbiztonság rendben van, és teljesen kulturált ország. Itt még sört is lehetett vásárolni, de benzint már nem – mondta Csaba, s hozzáfűzte, hogy az ottjártukkor az országban általános sztrájk volt. A fiúknak viszont ekkor ürült ki az üzemanyagtartályuk, s addig könyörögtek az egyik faluban lévő benzinkútnál, hogy a kutas végül adott nekik benzint, de üvegből, mivel volt neki elrakva műanyagflakonokban. Az üzemanyag a fiatalemberek szerint ugyan színtelen volt, de benzinszaga volt. A szenegáli–guineai határon pedig egy falu lakossága dobott össze a zentai fiatalembereknek 23 liter üzemanyagot, mivel ott sem működött a benzinkút. Természetesen mindenhol ki kellett ezt fizetni, literjét 2 euróért.
– Nagy boldogan beértünk Guineába, el is jutottunk az első benzinkútig, ahol szóltak, hogy van üzemanyaguk, de nem dolgozik a kút. Ekkor még úgy 300 kilométeres út állt előttünk – ecsetelte a megpróbáltatásait a két zentai bamakós, akik elmondták azt is, hogy az országhatárra vezető út szélességre háromsávos volt, de földburkolatú. Beértek egy faluba, ahol az úton előttük ki volt húzva egy lánc, amiről megtudták, hogy az az országhatár. A fiatalembereknek be kellett menniük egy kunyhóba, ahol a határőr volt, akivel nem volt gond, csak valamilyen „nagy ajándékot” kellett neki adni, pénzt viszont nem fogadott el. Végül megelégedett a túrázóktól kapott focilabdával, tollal, öngyújtóval, Kiszel Tündés naptárral. Széles mosollyal átvette ezeket, és már mehettek is tovább, alig néhány kilométert, ahol ismét megállították őket. Várakozniuk kellett, hogy megérkezzen a vámos.
– Egy órát vártunk rá. Érdekes, hogy én nem szeretek várni, ezért ideges vagyok, amikor feltartanak. Az út alatt viszont teljesen megszoktam. Beültünk a kocsiba, elszívtunk egy cigarettát és nyugodtan megvártuk, hogy megérkezzen a közeg. Ugyanez a lassúság jellemző az emberek kiszolgálására is – tudtuk meg Csabától és Gábortól, akik Guinea Bissauba érve is kénytelenek voltak kinyitni a pénztárcájukat, mivel azért is fizetniük kellett, hogy használhassák az ország földutait.
Az éjszakát ekkor egy faluban töltötték, ahol beengedték őket egy rendőrállomásra, másnap pedig, a túra utolsó szakaszán betértek egy olasz misszióba, ahol leadták az adományaikat, amelyeket Zentáról szállítottak a guineaiaknak. Csaba és Gábor pólókat, egészségügyi felszerelést, fájdalomcsillapítókat, vitaminokat, ceruzákat, tollakat ajándékozott a misszió vezetőinek.

A zentai csapat célba ért

Gabu Bissauban óriási fogadtatásban részesültek a futam és a túra részvevői. A fővárosban népünnepélyt rendeztek tiszteletükre, amelyen egy jótékonysági szervezet képviselői és a miniszterelnök asszony fogadta őket, mivel az ország elnöke ez év elején betegségben meghalt. A Renault 4-est a zentaiak a túrázókat fogadó jótékonysági szervezetnek adták, és repülővel tértek haza. A fiatalembereket leginkább az döbbentette meg, hogy milyen életkörülmények közt élnek az emberek Afrikának ezen a részén.
– Sokszor sírunk azon, hogy milyen nehéz is az életünk, de ami ott van, azt lehetetlen leírni. A szó legszorosabb értelmében semmijük sincs az embereknek. Elkérik a cipődet, és ha odaadod nekik, akkor te vagy a legnagyobb szent a világon. Mi szétosztottunk mindent, a papucsokat és a piszkos pólóinkat is otthagytuk nekik. Az országhatáron a rendőröknek nincs tolluk – mesélte Gábor. – A gyerekekről meg ne is beszéljünk. Nincs világítás sem. Az utcán sütik a kenyeret, ami nagyon finom. Igaz, amikor csirketollat talál benne az ember, az kicsit zavaró. Az ország egyébként portugál gyarmat volt, s még állnak az akkor épített házak, amik mára persze ütött-kopottak. Az utcán még ott vannak a villanyvezetékek, vagyis áram is volt valamikor. Valójában húsz éven keresztül polgárháborús állapot uralkodott az országban, s úgy három éve rendeződött a helyzet. A guineaiak mindent a szomszédos Szenegálból és Gambiából hoznak, amelyek elég gazdag országok, nekik viszont semmijük nincs. A főváros központja tele van szeméttel, mindenhol kecskék és disznók sétálnak. Teljes mértékben kultúrsokk – magyarázta a két zentai fiatalember, akik ugyan alig értek haza, de már azon gondolkodnak, hogy jövőre is részt vesznek az autótúrán, azzal, hogy egy négykerék-meghajtású terepjáróval szeretnék megtenni az utat, hogy eljussanak azokra a helyekre is, amelynek nem mertek a kicsi Renault-val nekivágni.