„Induljon a banzáj!”

Akkor még azt sem tudtuk, mikor választunk, de már tele voltak a plakátolható felületek a pártszínekben pompázó hirdetésektől. Ma már tudjuk, hogy várhatóan március 11-én írják ki a választásokat, május 6-án pedig voksolunk. Vagyis, a kampány március11-én kezdődik. Hivatalosan. A valóság viszont az, hogy már tart egy ideje.

A nagyobb településeken erőteljesebben simogatja arcunkat a kampány előszele, több a pénz, így előbb beindult a cirkusz – építenek, felújítanak, abbahagyják az építkezést, újat kezdenek, másképp, jobban, régebbit akarnak építeni, a hónapok vagy évek óta álló építkezésekre rádobnak néhány kanál maltert, alapkövek röpdösnek (persze nem szó szerint) és már minden sokkal jobb megvilágításba kerül.

Az épít, akinek van miből. Akinek nincs (értsd: épp nincs hatalmon, nem ő osztja le, és szét a pénzt), az már tudja, hogy a mostaniak mit rontottak el, ő mit csinálna másképp, és persze jobban. Természetesen sokkal igazságosabban osztaná el a pénzt, jutna mindenkinek, a szakmaiságot tarja majd szem előtt és nem a párthovatartozást – csak szavazzunk már rá, majd ő megmutatja, hogy valóban a nép a legfontosabb, ő(k) csak értünk él(nek).

Akinek van, még ha kevés is, annak van mit osztogatnia. Azok a pártok, amelyek az egészségügyben kádereztek, most ingyenesen mérnek vérnyomást és vércukorszintet. Akik megtehetik, azok a lehető legnagyobb médiafelhajtás mellett utalnak át pénzt egy leégett családi ház felújítására, hetente utcát adnak át, megnyitnak egy építkezést itt, egy gyárat ott, egy másikat amott. Elég sok csak papíron létező gyárunk van, virtuális munkahelyek ezreivel, 120-szal közlekedő vasúti szerelvények, autópálya-átadás, kerülőút, és még sorolhatnánk. Közben pedig (csendben, szinte suttogva) a nagy tervek után elhangzik a nagybetűs mondat. „Ez az év a tavalyinál is nehezebb lesz – csak jövőre várható enyhe gazdasági javulás.” Ismerős, nemde? Négyévente újra és újra ezt halljuk.

Mi akkor járnánk jól igazán, ha állandóan választási kampány lenne, mert akkor minden percben tudnánk pontosan, milyen magas a vércukorszintünk, a vérnyomásunk... Természetesen nem az egészségügyi akciókkal van bajom, hanem azzal, hogy ez három és fél évig nem érdekli a politikusokat – de az egészségügyben burjánzó korrupció, a pökhendi orvosok, a sorban állás sem –, hanem csak most. Ezek azok a napok, amikor egyre fontosabbá válunk, most hirtelen fontos lesz a vegyi üzemek mellett élők testi és lelki épsége, a családunk jóléte is.

De kik is azok, akik a szavazatainkért sorban állnak? Egyik ismerősöm azt mondta, hogy ha ebben az országban lenne egy magával ragadó politikus, ő élete végéig kizárólag rá szavazna. Ez az ami, aki nincs a környezetünkben. A plakátok, de az előttünk álló politikai beszélgetős műsorok, a nagy kampányolás retorikája sem arról szól majd, hogy mit kellene csinálni, hanem arról, hogy mit nem kellene tovább. Mondjunk le Koszovóról, kicsit kelet, kicsit nyugat, ennek vagy annak kellene most esélyt adni, mert olyan rég azt szeretné. Vagy emeljük újra hatalomra azokat, akiket négy éve letaszítottak onnan, mert akik utánuk jöttek, még rosszabbak.

Ki volt az oktatásügyi miniszter nyolc éve? A vallásügyi? És a nagyberuházásokért ki „felelt”? Ugye, hogy elég nehéz megválaszolni ezeket a kérdéseket? Nem bővelkedünk karizmatikus politikusokban. Ha csak nem azokat nevezzük karizmatikusnak, akikről szinte mindenkinek eszébe jut valami.

Ki az a politikus, kinek állítása szerint újságírók szexuálisan zaklatták a birkáit? Ki az, aki mindent határidő előtt akar megépíteni? (Más kérdés, hogy ez nem sikerül neki.) Ki ígért ezer eurót minden szerbiai lakosnak az ingyenrészvényekből? Melyik politikusunk az, aki az utcára sem teszi ki a lábát anélkül, hogy előzőleg ne győződne meg arról, hogy alkotmányos-e, amit tesz? Ezekre a kérdésekre szerintem többen tudják a választ mint az előzőkre, a miniszteresekre.

Csakhogy nem ilyen dolgokról kellene emlékezetessé válnia egy politikusnak. Volt egy valaki, aki ki merte mondani, hogy nem ártana dolgozni, véget vetni az alvilág uralmának, de a politikusoknak is magukba nézni, saját házuk táján is söprögetni... Sehogyan sem illeszkedett be ebben az egyszólamú szürkeségbe. Tudjuk, mi lett a vége – az életével fizetett ezért.

Nem könnyű egy olyan politikai közegben megtalálni a helyünket, ahol egy gyilkosnak megkegyelmez az államelnök. Igaz, hogy médiasztár az érintett – viszik is az önéletrajzi könyvét mint a cukrot – és ez már elég indok arra, hogy a belügyminiszter a sztár frissen kiadott útlevelével fényképezkedjen. A mai Szerbia egyeseknek azt üzeni, hogy tévedett, amikor egy 28 éves francia fiatalember gyilkosait olyan börtönbüntetéssel sújtotta, amilyennel – túllőtt a célon, ezért most a bíróság a felére csökkenti az előző ítéletet. Még ha ezeknek a dolgoknak látszólag semmi közük sincs az előttünk álló kampányhoz, akkor is kihathatnak a jelenlegi nomenklatúra megítélésére, a kampány során viszontláthatjuk, -hallhatjuk majd még ezeket a dolgokat is.

A választási kampány hivatalos kezdetéig van még néhány hét. Lehet viszont, hogy már most elkezdhetné mindenki magában összegezni a mögöttünk álló nem egész négy évet. Mert a kampányban a röpködő sár vagy adott esetben a rózsaszín felhők miatt megtörténhet, hogy nem látjuk majd a lényeget.