A magyarok elleni népirtás nem évül el

Fazekas Géza, a budapesti Központi Nyomozó Főügyészség szóvivője megkeresésünkre elmondta: január elején két országgyűlési képviselő tett feljelentést az ügyészségen népirtás bűntette és más, ehhez kapcsolódó bűncselekmények gyanúja miatt. „Az ügyészség ezen feljelentés nyomán népirtás bűntettének gyanúja miatt ismeretlen tettes ellen nyomozást rendelt el a napokban. A hatályos jogszabályok szerint ez nem elévülő bűncselekménynek számít, tehát az azóta eltelt idő alatt sem évült el” – mondta. Arra a kérdésre, hogy milyen módon szándékozik az ügyészség a nyomozást lefolytatni csaknem hét évtized távlatából, a szóvivő a következőket válaszolta: a nyomozás a büntetőeljárás nem nyilvános szakasza, így erről nem tud felvilágosítással szolgálni. „Vannak olyan eljárásjogi eszközök, amelyek segíthetik a tényállás tisztázását, annak ellenére is, hogy sok idő telt el a bűnelkövetés óta. Ezek részleteiről azonban nem áll módomban tájékoztatást adni” – tette hozzá Fazekas Géza. Kérdésünkre, miszerint elképzelhetőnek tartja-e, hogy a nyomozás vádemeléssel végződjön, a szóvivő azt válaszolta: a jóslás kategóriájába tartozna, ha bármilyen feltételezéssel élne erre vonatkozóan.
Apáti István jobbikos képviselőt, a feljelentés egyik aláíróját kértük, mondja el a Magyar Szó olvasóinak, mit vár ettől az eljárástól.

– Az egyik célkitűzésünket már elértük azzal, hogy a média foglalkozik az üggyel. Az újságok írnak róla, a rádióban hallani, a tévében látni lehet az ezzel kapcsolatos híradásokat, mondhatjuk tehát, hogy az 1944/45-ös délvidéki magyarellenes atrocitásokról egyre többen szereznek tudomást. Feltételezzük ugyanakkor, ha sok idő telt is el, a tettesek közül legalább még néhányan életben vannak, és reméljük, hogy felelősségre vonják őket. Ha az áldozatoknak végtisztességet tudnánk adni, a hozzátartozóknak pedig egyfajta elégtételt, azt is fontos eredménynek tartanánk. Ha legalább néhány tömegsírt sikerülne feltárni, ha méltó módon eltemethetnénk a halottainkat, az is olyan előrelépés lenne, amelyre hetven év alatt nem volt példa. Mindent összevetve: nemcsak büntetőjogi, hanem erkölcsi elégtételre és történelmi igazságtételre is számítunk. Jogászként úgy látom, hogy a törvény adta lehetőségekkel élni kell, márpedig az Országgyűlés decemberben elfogadta azt a törvényt, amely kimondja, hogy az emberiesség elleni bűncselekmények büntethetősége nem évül el. Bárki megtehette volna ezt a feljelentést, de a mentalitásunkat és értékrendünket tekintve nem véletlen, hogy a Jobbik tette meg. Igazságot szeretnénk szolgáltatni a délvidéki magyaroknak és hozzátartozóiknak, hiszen azért gyilkolták meg őket vadállati kegyetlenséggel, mert magyarok voltak.
Magyarország és Szerbia létrehozta a Magyar–szerb Akadémiai Vegyes Bizottságot, amelynek feladata az 1944/45-ös történések kivizsgálása. Hogyan tekintenek ennek a testületnek a munkájára?
– Egyelőre jóindulattal figyeljük a vegyes bizottság munkáját, de természetesen a végeredmény mutatja meg, hogy valóban feltárják-e történelmünknek ezt a részét is, vagy csak a szokásos, semmitmondó vizsgálóbizottsági érvelést hallhatjuk a munka végeztével. Nagyon örülnék, ha a bizottság munkája nyomán újabb tények kerülnének napvilágra, hiszen azok akár bizonyítékként szolgálhatnának a bíróságon.

Bajmokon az akácfánál márványtáblák őrzik az áldozatok emlékét

Halottainkról méltóképpen meg kell emlékezni, de tenni kellett végre valamit a bűnök feltárása és a bűnösök kézre kerítése érdekében is. A feljelentéssel a közfigyelmet szerettük volna ráirányítani ezekre a borzalmakra.
Elképzelhetőnek tartja, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség le tudja folytatni a nyomozást, amely egy másik országban elkövetett bűncselekményekre vonatkozik, több évtized távlatából?
– Ha úgy állnak hozzá ehhez az ügyhöz is, mint amennyire komolyan foglalkoznak más nemzeti vagy vallási közösségek sérelmére elkövetett bűncselekmények felderítésével, ha egyenlő mércével mérnek, akkor igen, elképzelhetőnek tartom, hogy eredményes lesz a nyomozás. Ha itt is érvényesül a kettős mérce, akkor sokkal kisebb az esélye a hatékonyságnak. Örülünk, hogy megindították a nyomozást, de hát ez volt a minimum, hiszen egy nyomozást megtagadó határozat a világ szégyene lett volna, amely országos botrányt váltott volna ki.
Egyenlő mércével kell mérni. Akkor is, ha magyarok követtek el bűncselekményeket, és akkor is, ha magyarok sérelmére követtek el bűntetteket. Az elmúlt években a liberális média olyan mércét állított fel, miszerint egyes rémtettekről naponta kell beszélni, másokról pedig szinte említést sem lehet tenni. Ezt a hozzáállást is fel akarjuk számolni. Egyúttal elvárjuk, hogy a magyar külpolitika végre a sarkára álljon, s rábírja Szerbiát, hogy tegyen a történelmi igazságtétel és délvidéki nemzettestvéreink érdekében – még mielőtt EU-taggá válik.
Dr. Lattmann Tamás, a nemzetközi jog szakértője, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársa, aki a nemzetközi hadijog megsértéséért való jogi felelősségre vonás lehetőségeit is kutatta, a Magyar Szó megkeresésére értékelte a megindított büntetőjogi vizsgálatot.
Gyakorlati értelemben lefolytathatónak tartja azt az eljárást, amelyet a Központi Nyomozó Főügyészség indított?
– Attól függ, milyen problémák jelentkeznek. Az nem vitás, hogy bűncselekmények történtek, de ennyi idő után nyomozni, tényállást illetően vizsgálódni nem nagyon lehet. A történteket senki sem vonja kétségbe, ahogyan azt sem, hogy jogsértő cselekmények voltak. De az ügyészségnek találnia kell olyan személyeket, akikkel szemben eljárást lehet indítani, akikkel szemben vádat lehet emelni bíróság előtt. Ez a dolga. Felvetődik a kérdés, hogy hol, milyen bíróság előtt? Találhat az ügyészség 68 év múltán olyan személyt, akivel szemben vádat lehet emelni? Ha igen, képes lesz-e egy működőképes vádiratot összeállítani? Tud-e felmutatni a vádat alátámasztó bizonyítékokat? A Képíró-ügy nagyon világosan rámutatott a közelmúltban, hogy évtizedekkel később a cselekmények jogi bizonyítása szinte lehetetlen.
De ha az előző kérdéseket sikerül megválaszolni, felvetődik, hogy a vádiratnak mi legyen a tárgya. Népirtás? Nem biztos, hogy ez megállja a helyét. A civil lakosság ellen elkövetett erőszak, mint emberiesség elleni bűncselekmény elméletileg működhetne – ez viszont hiányzik a magyar Büntető Törvénykönyvből. A Btk. ismeri a polgári lakosság elleni erőszakot, mint háborús bűncselekményt. Ez működhetne, de a gyakorlati gondot az jelentené, hogy a Btk. ezen passzusát a szakmai gyakorlat úgy értelmezi, mint a hadviselésben szemben álló állam polgári lakossága elleni bűncselekményt. Kérdés, hogy azok a magyarok, akik a partizánok áldozatául estek, tekinthetők-e idegen állam polgárainak, vagy jugoszláv állampolgárokként kezeljük őket, a délvidéki magyar fennhatóságot ugyanis a délvidéki területeken nem ismerték el nemzetközileg.Talán lehetséges olyan érvelés, hogy mivel a partizánok ellenségként tekintettek a helyi magyar lakosságra, ezért tekinthetjük őket „ellenséges államhoz” tartozó civileknek, így alkalmazhatóvá tehetjük a háborús bűncselekményre vonatkozó jogi szabályozást. Ez viszont azért problematikus, mert a büntetőjog területén a terhelt kárára eső kiterjesztő jogértelmezés a legtöbb esetben nem elfogadott.
Mindezek után vetődik fel, hogy hol, milyen bíróság folytathatná le ezt az eljárást, s hogy ennek milyen nemzetközi hatásai lennének. Ha a magyar ügyészség vádat emel, az eljárás magyar bírói fórum előtt folyik. Egy ilyen eljárásban kérhető-e szerb állampolgár kiadatása, s Szerbia kiadná-e állampolgárait? Hajlandóak lennének együttműködni a szerb hatóságok? Hajlandóak lennének iratokat átadni – ha egyáltalán vannak ilyenek? Attól tartok, a kérdések többségére nemleges a válasz.
Ön a Hír TV-nek adott interjúban „büntetőjogi kuruzslásnak” minősítette az esetet…
– Azt minősítettem büntetőjogi kuruzslásnak, hogy ezt az eljárást összefüggésbe hozzák a Lex Biszku néven ismert jogszabállyal, miközben a kettőnek véleményem szerint nincs köze egymáshoz. A Lex Biszku a magyarországi rendszerváltás előtti időszakban elkövetett bűncselekmények elévülhetetlenségét mondja ki, abban az esetben, ha azokat politikai okokból nem vizsgálták ki, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között követték el őket: háborúban, polgárháborúban vagy békeidőszakban. A Jobbik feljelentése pedig olyan cselekményre vonatkozik, amit háború ideje alatt követtek el, egy másik állam területén. Minőségileg tehát a kettőnek nincs köze egymáshoz. A délvidéki, mindkét fél által elkövetett vérengzések a korabeli nemzetközi jogi előírásokat is egyértelműen sértő cselekmények, amelyekért felelősségre lehetett és kellett volna vonni az elkövetőket. S bizonyos felelősségre vonás történt is, csak éppen szelektív módon – a magyar fél megtette, a jugoszláv nem. Ráadásul a Délvidéken a magyarok sérelmére elkövetett bűncselekményeket mindenki népirtásként emlegeti, nyilván azért, mert politikai kommunikációs szempontból ez hatékonyabb. Ám a népirtásnak vannak bizonyos fogalmi kellékei, amelyeknek nem mindegyike teljesül a délvidéki történések vonatkozásában. A magyarok sérelmére elkövetett öldöklések inkább sorolhatóak az emberiesség elleni bűncselekmények kategóriájába. A magyar jog viszont nem ismerte az emberiesség elleni bűncselekmények fogalmát a II. világháború utáni időszakban. A Lex Biszku ezt a helyzetet próbálja kezelni a Magyarország területén elkövetett bűncselekmények esetében – a délvidéki vérengzéseket azonban háború idején, egy másik állam területén követték el. Tehát az az érvelés, hogy azért a Lex Biszku alapján teszünk feljelentést, mert eddig nem lehetett, most pedig már igen, meglehetősen értelmetlen. Eddig is lehetett volna feljelentést tenni a nemzetközi jogi előírások és más jogszabályok alapján, de úgy tudom, senki sem próbálkozott vele. A délvidéki cselekmények esetében az elévülés kizártsága amúgy is könnyebben megállapítható, mint a Lex Biszku által fedett cselekményi kör esetében.
Megítélése szerint milyen hatással lehet egy ilyen eljárás a vegyes bizottság munkájára?
– Tartok tőle, hogy ha a magyar politika a büntetőjoghoz folyamodik, akkor minden történészi együttműködésnek abban a pillanatban vége. A szerb kormányzati oldalon megmerevednek az álláspontok, az egész ügy kőkeményen politikaivá válik. Sokkal több tehát a kérdés az ügyben, mint amennyi választ tudunk találni.
Elképzelhetőnek tartja-e, hogy az eljárás nyomán rehabilitálják a kollektív bűnösnek bélyegzett vajdasági magyarokat?
– Egy magyarországi büntetőeljárásról van szó. Ennek nyomán nem születhet rehabilitáció egy másik államban. A vajdasági magyarság rehabilitálásával kapcsolatos határozott álláspontom, hogy arra nincs szükség, mert a délvidéki magyarság nem tett semmit. A rehabilitáció kérdése egyébként is bizonytalan dolog, több benne a politika, mint a jog. Kollektív bűnösség ugyanis nincs. S bárki, aki arra próbál jogokat és kötelezettségeket építeni, hogy egy teljes nemzetet kollektív bűnösnek minősít, az nem számíthat arra, hogy az európai jogi gondolkodás és az európai kultúra komolyan veszi.

Horgoson az emlékmű 66 nevet őriz, 53 horgosi, 5 királyhalmi, 1 törökkanizsai és 7 környékbeli áldozat nevét. Még mindig nem tudni, mikor lelhetnek itt örök nyugalomra.

A rehabilitációnak sokkal fontosabb eszköze a szerb restitúciós törvény – már amennyiben egyáltalán szükségesnek tartjuk a rehabilitációt. Az a törvény ugyanis, amely a VMSZ jelentős közreműködésével elért formájában született meg végül, megadja a lehetőséget arra, hogy mindenki egyszerűsített eljárásban tisztázza magát és akkori szerepét – ha egyáltalán szükséges ez.
Az eljárás viszont mind az államközi, mind az etnikumok közötti kapcsolatokban okozhat feszültséget. Azon bűncselekmények ügyében, amelyeket a magyar hatóságok képviselői követtek el a háború idején a Délvidéken, a magyar bíróságok már lefolytatták az eljárásokat, bűnöseinket megbüntettük, vagy legalább kísérletet tettünk rá. A másik oldal ezzel még adós. De ennek felgöngyölítése nem a magyar bíróság dolga.