Valamiért nem kedvelem a visszamenőleges dolgokat.

A hétköznapi életben nem is működnek a dolgok visszafelé, az ember általában előre tekint, és előre halad(na). Csakhogy időnként mindenféle visszamenőlegesség torpantja meg.

Egészen konkrét és friss példákkal élhetünk. Visszamenőleg megfizettetik a földművessel a lecsapolási illetéket – akkor is, ha éppen 20 centis belvíz áll a búzatábláján. A vállalkozónak kézbesítik a tavalyi cégtáblailletékről szóló számlát is, holott attól tart, az ideire való pénzt sem keresi meg.

A nagy csinnadrattával beharangozott legalizációs kedvezmények olyan embereket is nekiugrasztottak az engedély nélkül épített objektumok bejegyeztetésének, akik kiszámították, hogy pontosan elegendő a pénzecskéjük arra, hogy kis valóságukból papíron is valóság legyen. Néhány napja meg kiderült, hogy nem elég ám az eddig előírt procedúrát betartani, a megfelelő illetékek, járulékok, költségek kifizetése mellett, hanem utólagos tervrajz is kell, licenccel bíró tervezőirodától. Tévedés ne essék, nem a rendteremtés ellen berzenkedek, csak nem szeretem a visszamenőleges dolgokat, mert visszamenőleg általában vagy adunk, vagy elvesznek tőlünk.

Igaz, kis családomban megtörtént a fordítottja is, a hiper-szuper-mega infláció idején visszakaptunk egy tévesen megfizettetett kamatos kamatot. Amikor befizettük, majd egy autó ára volt. Amikor visszakaptuk, egy doboz cigarettát ért.

Azóta végképp nem szeretem a visszamenőleges dolgokat.