Ízlések és pofonok

Ezt az ifjúsági mellékletünk azonban „teljes és meztelen eredetiben” tette címnek! S „remélte”, hogy az új lemez provokatív címét nem szelídíti meg a kiadó „Fenébe a rakétákkal!”-ra. Mert… „Értelmezhető a cím kozmikus orgazmusként vagy ízlés szerint ingerült felkiáltásként: tehát P…ba az űrhajókkal!” Na de ez mégiscsak „marad a házban”. Jó volna tudni, hogy hányan is olvassák a Képes Ifjúságot. Sokért nem adnám, ha ez meghaladná a sok tízezret! Talán még le is nyelném, egy kis bosszúsággal, a P… címet is…

Azt azonban már kevésbé, amit az egyik belgrádi napilap Beton címmel kéthetente jelentkező rovata közöl. Ez a négy oldal aztán telis-tele van kicsi és nagy P-kel! És egyébbel. Versben is! Mi másban lehetne az ember „még szebb irodalom”?! Így nyugodtan kimondja a nevükön nevezve a dolgokat.

Hogy a Beton szerkesztősége hű maradjon az elnevezéshez, az alrovatok neve: Mixer, Cement, Armatura… Ebben az Armaturában egy Rácz lefordította egy magyar Szerbhorváth Magyar Szó-s cikkét, amelyben ráhúzta a vizes lepedőt egy másik magyarra, mégpedig az Európa-szerte ismert és megbecsült dr.Váradyra. Szerbia többségi nemzete így jót röhöghet a markába, hogy nem elég, hogy mi nyírjuk őket Belgrádban, Szabadkán és Zentán, „ezek” nyírják saját magukat, nélkülünk is, de nagyon!

Herrerát lehetett szeretni vagy utálni…

Bevallom, kiábrándított az Inter–Chelsea BL-meccs. Nem az eredmény, hanem amit látott, jobban mondva nem látott az ember. A két agyonfizetett gárda és még inkább agyonfizetett edző semmit különöset nem adott a telt háznak. Pedig a színtér megvolt, a tét is nagy. Nagyobb már nincs is a labda klubszinten való rúgásában. Biztosan tudom, hogy Helenio Herrera izgett-mozgott, bosszankodva forgott koporsójában, tudván, hogy ő a kispadok előtt díszelgő edzők egyheti gázsijáért vezette (egy egész évben) BEK-győzelemre az Intert 1964/1965-ben. Mégpedig egy teljesen eredeti játékmóddal, melyet aztán mindenki utánozott, mondhatnám majmolt. Ott voltam Milánóban az egyik nagy sikerénél (úgy hiszem, ez volt az első!), amikor zuhogó esőben a bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjében Jair, a jobbszélső szinte a félpályáról lőtte az egyetlen gólt, ha jól emlékszem, a Benfica ellen, mégpedig úgy, hogy a labda az előrevetődő kapus melle alatt és a lábai között kötött ki a hálóban! De nem az eredmény volt nekem a fontos, hanem a Catenaccio (de ahogy azt az Inter az ő idejében játszotta!), nagybetűvel írom, mert az teljesen új volt mindannyiunknak. Még Csanádi Árpádnak és Pálfi Jánosnak, a két legismertebb magyar futballszakírónak is, akiket mi úgy olvastunk abban az időben, mint a Bibliát! Ez az argentin (valójában spanyol, de Argentínában született) edző 5-3-2-es rendszerben játszatta csapatát! Tulajdonképpen ez 1-4-3-2 volt, mert a középső védője, Pichi nemcsak söprögetett, hanem indította a támadásokat. És volt egy Facchettije is, ő volt az első szélső hátvéd, aki rendszeresen támadott! Volt mit látni az Inter meccsein. Arról már nem is kell talán szólni sem, hogy Il Mago, ahogy a lapok írtak róla, bevezette a játékosfelügyeletet: alszanak-e, amikor kell? Ő vitte először a gárdát „egy csendes helyre” a nagy meccsek előtt. Az öltözőben, de az edzőpályán is óriásbetűkkel ki volt írva: klasszis + felkészülés + intelligencia + kiváló testalkat = bajnoki győzelem!

Nála is játszottak nem olaszok, de az, amit most Mourinho csinál, már egyszerűen röhej – nem volt egyetlen olasz sem a kezdőcsapatban! Olaszországban nem létezne egyetlen játékos sem, aki képes volna kielégíteni ennek a portugálnak az ízlését?! Ha ezt Moratti lenyeli, mi fene közöm van nekem hozzá?! Biztos vagyok azonban abban, hogy ha véletlenül nem nyeri meg a bajnokságot (habár nem azért hozták, hanem hogy Európa bajnoka legyen!), nem marad ilyen „mesebeli” az élete, mint amilyen ebben a pillanatban.

Tipsarević csak ünnepeken, Đoković meg hétköznapokon

Nem hinném el, ha nem láttam volna! Persze ez Tipsarević Murray elleni győzelmére vonatkozik. Az a pillanat maradt meg bennem legjobban, ahogy a skót szinte kilopakodott a stadionból a nemcsak őt, hanem az egész teniszvilágot meglepő vereség után! Hihetetlen, hogy milyen nyugodtan, milyen tiszta fejjel, mennyi érettséggel, biztonsággal játszott a szerb férfi a világ egyik legjobb játékosa ellen, aki szinte akkor veri a világelső Rogert, amikor akarja!

Jellemző Tipsarevićre, hogy az első tízben lévők ellen nagyon jól játszik, de abban a pillanatban, amikor egy ilyet kiüt és jön egy „hétköznapi” ellenfél, akkor már nem remekel – legyen az például egy Juzsnyij! Jankónak meg kellene tanulnia verni a magaféléket, hogy javítson rangsorolásán.

Đoković, amikor ezeket a sorokat írom, még mindig versenyben van két olyan meccs után, melyek első szettjeit úgy veszítette el, mint valami kezdő, bukdácsoló amatőr. S akkor Troicki és Ljubičić hirtelen egészen más Đokovićot talált a pálya másik oldalán?! A világ második legjobban helyezett játékosa vagy felocsúdott volna, vagy megunta, hogy olyan kétségbeejtően játsszon, tény az, hogy „fordított”, és Troickinak a döntő szettben két játékot adott, a jó barátjának, Ljubičićnek meg egyet sem! Nole kétségbeejtően unta magát a vesztett szettekben! Pozitív azonban az, hogy amikor szinte kilátástalan helyzetben volt, tudott összpontosítani és előszedte jobbik kiadását.

Még valami Dubaiból. Janković meglehetősen súlyos vereséget szenvedett Zvonarevától, de még csak nem is ez a legrosszabb (3:6 és 2:6), hanem az adogatásának az adatai. A második szettben tíz második adogatásból egyetlenegy pontot sem szerzett. Az egész meccsen 19-ből mindössze kettőt! Nos, ez még egy dilettánsnak is piszokul hétköznapi!