A Crazy Horse (Bolond Ló) szobra

Black Hills és környéke Deadwooddal a központban – ahol Wild Billy Hickhocknak, a vadnyugat egyik leghíresebb revolveresének kommercializált szelleme a mai napig él, a felújított és az eredetit imitálni próbáló szalonban és pólókon azzal az öt lappal, amit pókerezés közben éppen a kezében tartott, amikor egy félkegyelmű antirevolverhős lelőtte – igazi turistaparadicsomnak számít. Mintha a történelmi tények fontos mondanivalója lenne az az öt kártyalap. És az emberek ezt el is hiszik.

Nem létezik olyan valami ezen a Földön, amiből ne lehetne üzletet csinálni, és azt meg ne valósították volna. Csak megfelelő agymosó technikák kérdése az egész, és már kel is a dolog, mint falusi vásárban a törökméz. Az emberiség egész történelmi fejlődése összefoglalható egy összetettebb mondatban – a kőbaltától a reklámig –, ahol azután fennakad, mint sérült korong a tű alatt, és csak ismétli önmagát, egyre torzultabb változatokban, neurotizálva mindenkit, nem lelvén a kiutat, a megoldást. Mindezt láttuk egy egész napi programba belepréselve, így ideje volt továbblépni.

Gondolom, a szobrász, aki dinamittal, buldózerrel és egyéb nem hagyományos szobrászati eszközzel fogott műve megformálásához, egy egész hegynyi – hatalmas sziklányi – lovon vágtató lovas (kinyújtott, távolba mutató karral) ábrázolásához, még ma is teszi dolgát, ha meg nem halt. Erre azonban idejében gondolhatott, mert családi vállalkozásként fiait is bevette az üzletbe.

Én Amerikában a természet alkotta csodákra voltam kíváncsi. Ezért utunkat ennek szellemében terveztük meg útitársaimmal. Persze az ember alkotta csodákra is kellően odafigyeltünk, így történhetett meg velünk, hogy első kiruccanásunk során szinte mindennap fejenként öt dollárt ott hagytunk tandíjként a világ legismertebb gyorséttermi láncában – a nevét le sem merem írni, mert a végén beperel –, amíg rá nem jöttünk, mekkora barmok vagyunk mi is. Na, azóta nagy ívben kerülöm ezt a társaságot. És még nem haltam éhen. Mivel az USA ma is a világ egyik legolcsóbb országa, a létminimum fenntarthatóságát figyelembe véve – aminek részletes tanulmányozását itt mellőzöm – lehetővé tette számunkra, hogy a jövőbeli utazásaink során 15-20 dollárból naponta 3-4 főre fenséges ételeket kotyvasszunk. De ezt előbb tapasztalni kellett, pótvizsga formájában.

Az USA-ban az úthálózat, sőt a nagyvárosi urbanizáció is úgy van kialakítva, hogy a hülye gyerek se tévedhessen el, ha meg tudja különböztetni a jobb kezét a baltól és az égtájakat (észak, dél, kelet, nyugat), valamint az arab számokat ismeri legalább százig. Erre mi gyorsan rájöttünk, és éltünk is a lehetőséggel. Emlékezetem szerint csak kétszer tévedtünk el, őrültünk meg a megtett huszonhatezer kilométer alatt, de ezek az esetek külön sztorit érdemelnek önmagukban is. Ha majd odaértünk, elmesélem.

A Yellowstone Nemzeti Park következett. Maci Laci fellegvára. A természet különös játéka hozott össze annyi látnivalót, amennyi egy újabb teljes napba fér csak bele, ha nem akarja az ember egész életét a környéken leélni. Gejzírek bugyogása, a Nagy Hűséges, amelyik pontosan mindig ugyanabban az időben lövelli magasba a forró vizet (innen a neve), a kisebb-nagyobb vízesések, a sziklák, a szakadékok, a táj, Wayoming Állam leghíresebb látványossága és legfontosabb idegenforgalmi bevétele.

Mi is megfürdöttünk az egyik vízesés alatt a jéghideg vízben, letudva aznapi tisztálkodási kényszerünk legfontosabb mozzanatát, és „új” emberekként tértünk vissza a civilizációba.

Hiába kerestük a torkos barnamedvék társaságát – melyre lépten-nyomon táblák figyelmeztetnek, és felfegyverzett őrök –, elkerültek bennünket. Így volt ez jó nekik és nekünk is, hisz a már régen megromlott bizalmat ember és állat között vajmi kevés eséllyel állíthattuk volna vissza röpke látogatásunk során. Ők az erdők legmélyére húzódva találtak menedéket az emberek háborgatása elől, mi meg a már belakott és vígan guruló, felújított sebváltós mindenünkben, Yukyban. Irány nyugat, csak kicsit délre, de nyugat a vége.

On the road.